Costa Ricáról először többnyire nem évszámok jutnak eszünkbe. Inkább a lombok között lustálkodó lajhárok, a vulkánok fölött úszó felhők és a sokat hallott „pura vida”. Pedig az ország nyugodt, természetközeli arculata nem a véletlen műve. Costa Rica története tele van olyan fordulópontokkal, amelyek segítenek megérteni, miért éppen itt lett nemzeti ügy a béke, az oktatás és a természet védelme.
Az őslakos világ, amely két nagy kultúrkör között élt
Jóval a spanyolok érkezése előtt különböző őslakos közösségek éltek a mai Costa Rica területén. A vidék átjárót alkotott a mezoamerikai kultúrák és Dél-Amerika északi térsége között, ezért az itt kialakult társadalmak több irányból kaptak hatásokat. Nem emeltek olyan hatalmas kővárosokat, mint a maják, de fejlett földművelést folytattak, aranytárgyakat, kerámiákat és finoman faragott kőeszközöket készítettek.
A déli Diquís-régió rejtélyes, szinte tökéletes kőgömbjei ma is ennek a korszaknak a legkülönösebb emlékei. Méretük a kisebb labdától a több mint kétméteres óriásokig terjed, pontos szerepüket azonban nem ismerjük. Annyi biztos, hogy nem véletlenszerű kövek: megmunkálásuk komoly tudást és szervezett közösséget kívánt.
Kolumbusz, hódítók és egy szegény gyarmat
Kolumbusz Kristóf 1502-ben, negyedik útján érte el a térség karibi partját. A „gazdag partot” jelentő Costa Rica név csillogó kincseket sejtetett, a spanyol hódítók azonban nem találtak azonnal nagy aranybányákat vagy könnyen irányítható birodalmat. A betegségek, a kényszermunka és a harcok súlyosan érintették az őslakos népességet, a gyarmatosítás pedig lassan haladt.
Costa Rica a Spanyol Birodalom távoli, viszonylag szegény peremvidéke lett. A központi fennsíkon kis gazdaságok és szétszórt települések alakultak ki; a gyarmati főváros Cartago volt. Ez nem jelentett egyenlő társadalmat, de kevesebb hatalmas ültetvény és kisebb gyarmati elit jött létre, mint Közép-Amerika több más részén.
Függetlenség és a kávé felemelkedése
Costa Rica 1821-ben, a közép-amerikai tartományokkal együtt szakadt el Spanyolországtól. Rövid ideig a Mexikói Birodalomhoz, majd a Közép-amerikai Szövetségi Köztársasághoz tartozott, 1838-tól pedig önálló államként folytatta útját.
A 19. században a kávé lett az ország gazdaságának motorja. A központi völgy ültetvényeiről előbb ökrös szekerekkel, később vasúton szállították a termést a kikötőkbe. A kávéból származó bevételek utakat, középületeket és kulturális intézményeket finanszíroztak. A vasútépítés és a banánültetvények közben afrokaribi munkások ezreit hozták a Limón környéki partvidékre, maradandó nyomot hagyva Costa Rica kultúrájában.
1948: polgárháború, majd a hadsereg eltörlése
A modern Costa Rica történetének legfontosabb fordulópontja az 1948-as választási válság és az azt követő, rövid, de véres polgárháború volt. José Figueres Ferrer győztes erői ideiglenes kormányt alakítottak, majd 1948 decemberében eltörölték az állandó hadsereget. Az 1949-es alkotmány megszilárdította az új politikai rendszert, és az ország erőforrásait más állami feladatokra összpontosíthatta.
Ezért láthatunk ma katonai laktanya helyett Nemzeti Múzeumot San José egykori Bellavista-erődjében. A gesztus nem oldott meg minden társadalmi problémát, de erős jelkép lett: Costa Rica identitását azóta is a polgári intézmények és a választások folytonossága határozza meg.
Hogyan lett a békés országból zöld úti cél?
A 20. század közepén Costa Ricában is gyors erdőirtás zajlott. A későbbi évtizedekben azonban nemzeti parkok hálózata épült ki, és egyre nagyobb hangsúlyt kapott az erdők, a vízkészletek és az élővilág védelme. A természetvédelem idővel az ország nemzetközi arculatának és turizmusának egyik alapja lett.
Ha ma vulkáni ösvényen sétálunk, kávéfarmot látogatunk vagy San José múzeumaiban időzünk, ennek a hosszú történetnek a rétegei között járunk. Costa Rica nem mindig volt olyan békés és zöld, amilyennek ma ismerjük. Éppen az benne az izgalmas, hogy ezeket az értékeket döntések sorával építette fel – és továbbra is nap mint nap őriznie kell.
